Sohasem rágódtam azon, miféle következményekkel jár, ha
kihagyok egy bomba lövést. Hogy miért? Mert aki a következményeken
töpreng, óhatatlanul a sikertelenségre gondol.

Egyeseket megbénít a kudarctól való félelem. Társaiktól ragad
rájuk, vagy egyszerűen abból ered, hogy az esetleges balsiker jár
a fejükben. Talán attól tartanak, hogy szégyenben maradnak
vagy zavarba kerülnek. Rájöttem, hogy ha bármit is el akarok érni
az életben, rámenősnek kell lennem. Neki kell vágni, és hajtani kell.
Hiába várunk, hogy a sült galamb a szánkba repüljön. Semmi
másra nem gondolok csak arra amit megpróbálok véghez vinni.
A félelem csak káprázat. Azt hisszük, valami az utunkban áll, pedig
semmi nincs ott. Azaz valami mégis: a lehetőség, hogy képességeink
legjavát nyújtva, sikert arassunk. Ha kiderül, hogy minden erőnk
kevés, legalább utólag visszanézve nem mondhatjuk,
hogy nem mertük megpróbálni. A kudarc mindig arra sarkall,
hogy legközelebb még elszántabban próbálkozzak.

Ezért tanácsolom mindenkinek azt, hogy gondolkozzék pozitívan,
merítsen hajtóerőt minden kudarcból. A kudarc olykor tulajdonképpen
közelebb visz ahhoz, ami felé törekszünk. Ha meg akarok javítani
egy kocsit, valahányszor olyasmivel próbálkozom, ami nem válik be,
közelebb jutok a helyes megoldáshoz. A történelem legnagyobb
találmányait sikertelen kísérletek százai előzték meg.

Azt hiszem, a kudarc néha az összpontosítás hiányából fakad.
Ha a büntetődobó vonalon állva azon szorongok, hogy tízmillió
tévénéző kísér figyelemmel a képernyők előtt, biztos nem szerzek
pontot. Ezért inkább azt képzelem, hogy csak edzek. A gyakorlás
közben bedobott számtalan büntetőre gondolok, s ugyanazokat a
mozdulatokat, ugyanazt a technikát alkalmazom, amelyet
már ezerszer és ezerszer. Elfeledkeztem a végkifejletről. Tudom,
hogy helyesen cselekszem, tehát lazítok és aztán nyomás!
Utólag úgysem változtathatok semmin. Az már nem rajtam
múlik, akkor meg minek szorongjak miatta?
(Michael Jordan: A félelmekről)